Ha az álmaink magasra szállnak, meg kell küzdenünk értük

2012. március 31., szombat

Na, bitte...

Örök kérdés, hogy mennyire beszéljen németül, aki Tirolban akar dolgozni.

Erre én most már csak azt tudom mondani, mennyire akar elveszni a világban az, aki nyelvtudás nélkül jön ki, és csak néz bambán, mert nem tudja, miről beszélnek körülötte, mit is mondanak neki.

Nálunk két extra eset van, akik ugyan évek óta élnek és dolgoznak kint, de se beszélni, se érteni nem értik a nyelvet. Az egyik egy portugál, ő írta a képen található cetlit, ami azt jelenti, hogy a minibárban van az After Eight csoki. Mini vagy niny, neki teljesen mindegy, hallás után ragad rá valami.

Szerintem egy max. 100 szavas szókinccsel elevickél itt, csak hülyén nevetgél, ha nem érti, amit mondunk, és akkor is, ha én nem értem, mit akar. A fürdőszobai kis gumikacsa nemes egyszerűséggel háp-háp. Csak én kb. 10x mondtam már neki, hogy az Ente, de nem tudja megtanulni.

A dominikai takarító csaj még nála is ostobább, az elején kicsit sem értettem, mit mond. A vecseráj, ami Wascherei, és mosodát jelent, már közszó lett általa, az Ibuk az Innsbruck, a fustuken meg a Früchstück (reggeli).

Persze, én sem beszélek még tökéletesen, nekem is vannak szavak, amire visszakérdezek, hogy ez mit is jelent, van, hogy én is körülírok valamit, a ragozásom sem mindig pontos. Az első napokban még csak fura káosznak tűnt, amikor mellettem németül beszéltek, ma már ugyanúgy kiszűröm a zajból a mondatok értelmét. Nem fura egyáltalán hogy váltogatni kell a magyart és a németet, attól függően kivel és hol beszélek.

Ha bekapcsolom a tévét, akkor németül szólal meg, ha a kocsiban rádiót hallgatok, akkor az is németül mondja a híreket, időjárást, útinfót. Ha boltba vagy bankba megyek, németül kérek, németül szólnak hozzám.

Mi lenne velem, ha semmit sem értenék vagy csak nagyon keveset? Hogyan tudnám levenni a pénzt a számlámról? Hogyan tudnék kenyeret kérni a pékségben, vagy sütit a kávézóban?

A válaszom tehát a tényleg ennyire kell a német minden munkához kérdésre továbbra is az, hogy tényleg. Csak a saját érdekünkben. Kell.

Tudni kell azon a nyelven kommunikálni, ahol élünk. Nem vihetünk magunkkal tolmácsot.

És nem járathatjuk le magunkat. Mert lehet, hogy időnként rabszolgamunkát végzünk, de értelmileg azért messze kimagasodunk a tömegből. És ez megnyugtató érzés.

2012. március 26., hétfő

Dolce vita

Aki nem a hegyek között, a télben él már egy fél éve, el sem tudja képzelni, milyen érzés volt nekünk ma virágzó fákat, tulipános parkokat, szőlővel beültetett hegyoldalakat látni.
Hónapok óta lakunk a tiroli hegyekben, ahol a fehér-kék-zöld minden árnyalatát, szépségét láttuk, de az igazi tavaszi színpompa ide még nem ért fel. Sehol egy virág, épp csak előbukkantak a zöld legelők a hó alól, még a tavak sem olvadtak fel. Ragyogó, vakító a tavasz idefent is, de épp itt volt az ideje egy olaszországi kiruccanásnak.
Kocsival két óra alatt Bolzanoba értünk, az autópályán már virágzó aranyeső szegély, az út mentén fehér cseresznyevirágok, és a hegyek oldalán nem legelők, hanem szőlőültetvények vannak.
A városba beérve pedig tulipánok, tulipánfák, a parkban pálmafák, és ezerszínű kisvirágok.
Ugráltunk örömünkben, mint a kisgyerekek. Illatos, virágzó orgonabokrok-igazi orgonaillattal, beleszédültem, tényleg.
És igazi olasz életérzés.
Elegáns férfiak, nők korzóznak vagy sziesztáznak, a piazzákon aperol spritztet, espressot vagy chardonnay-t iszogatnak, ahogy mi is tettük. Én a borban fürödtem is, igazi frissítő élmény volt, köszi, Kata.
A teraszon napoztunk, bóvli napszemüveget vettünk a fekete árustól, hallgattuk az utcazenész harmonika produkcióját, és bámultuk a képeslapba illő hátteret.
Bolzano meseszép. Körülötte hegyek, a sikátorokban a világ legnagyobb ruha és ékszermárkái sorakoznak az árkádok alatt, kis utcában nyüzsgő piac, igazi illatos eperrel, cukkinivirággal, articsókával, apró, helyi üzletek, kicsi, kockás abroszos bárok, és mindenki mosolyog.
Persze, tavasz van, miért is ne örülnének.
Mi is mosolyogtunk, sőt, néha sírva röhögtünk. Elvarázsolt a hely.
Szinte fel sem fogható. Hogy csak gondoltunk egyet, és kiruccantunk igazi olasz kávét inni.
Ilyenkor jó Zimmermadchennek lenni.


2012. március 18., vasárnap

Meetingek

Az előző életemet a meetingek határozták meg. Minden hétre jutott valami: üzletági, vezetőségi, marketinges, csapatépítő, projektindító vagy záró, netán ISO-s vagy környezetvédelmi. Ha pedig nem meetingeltünk, akkor rendezvényen voltunk, vagy azt tartottunk.
Volt, hogy hónapokig még csak egy hosszú hétvégére sem volt esélyem, mert vagy pénteken vagy hétfőn, vagy mindkét napon összeültünk. Feladatokat osztottunk szét, beszámoltunk, számonkértek, határidőket toltunk el, néha hasznosnak éreztük, néha elbóbiskoltunk, de összességében irányt adtak a közös munkának, összekovácsolták a csapatot.
Itt három meeting volt a fél év alatt, csapatépítés véletlenül sem, összekovácsolás és közös munkaszervezés sem. Értelme sem sok.
Az első alkalommal, amikor még csak pár napja voltam itt, minden Zimmermadchen elmondhatta, mit kellene megváltoztatni ahhoz, hogy zökkenőmentes szezon legyen.
Nem lett az, sem a vezetőink, sem a munkatársaink nem változtak semmit.
Van, aki akkor sem ad ágyneműt a kamrájából, ha neki még 20 garnitúra van, neked meg egy sem, van, aki akkor is lelopja a kocsidról az utolsó szaunatörölközőt, ha tudja, te egyedül vagy az emeleten 5 elutazással, és van, aki ahelyett, hogy szólna, simán odébblök a wagenjével (ez egy kicsi kerekes kocsi, kosár, amiben a törölközőket, ágyneműket toljuk az emeletekre) a mosodában.
A második meetingünk a mosodában volt, a vasalógép szélén és a hajtogatós asztalokon ültünk két hete, amikor megkérdezték, ki akar visszajönni nyárra. Csak ketten mondtunk nemet.
És nem értették miért. És nem értették, miért nem hiszem el a színjátékot, a nevetgélős, láblógatós trécselésnek álcázott agymosást. Amikor előtte fél órával még slampig és lassú voltam. Akkor minek is akarják egyáltalán, hogy visszajöjjek?
Ma meg egy pezsgőzős, szintén kedélyesnek tűnő kicsit megköszönjük a munkátokat meeting volt egy rendezvényteremben a fiatal tulajdonossal. Kaptunk tapsot, hogy mennyire sokat köszönhet a szobalányoknak a szálloda, hogy mi is hozzájárultunk a perfekt munkánkkal az ötödik csillaghoz. És hogy a hibákat azért mutatják meg folyamatosan, hogy abból tanuljunk.
Tanulok, folyamatosan, sokat.
Kaptunk szállodalogós csomagban szállodalogós borokat, tökéletes prezentációs ajándék,tökéletesen leveszi a lábáról a valódi szobalányokat, akik nem látnak a dolgok mögé, akik nem tudják, hogy ez a csomag nagy tételben filléres ajándék csak, akik azt sem értik, hogy valaki nem akar egész életében takarítani. Hogyan is érthetnék?
Ancsával csak dünnyögtünk magunkban, hogy ezt most nem hiszem el, hogy ez most tényleg komoly, hogy mi itt ülünk, ebben a körben? Hogy tényleg ez a "csapatunk"?
És bár most nem vágyok vissza abba nyomulós, stresszelős karrierépítő valóságba, ahol én tarthattam meetinget, előadásokat, ez itt csak átmenet.
Még egy hónapig.

2012. március 14., szerda

Amikor átélem a csodát

Miért érdemes itt lenni? Kérdezik tőlem sokan.

Nyilván elsőre a pénz ugrik be, hiszen ezért jöttünk, ezért vagyunk itt. Hogy szobalánykodással több fizetést kapjak a hónap végén, mint otthon marketing vezetőként. Vagy újságíróként. Ezen már nem is mérgelődök. Teszem a dolgom, elfáradok, néha végtelenül elkeseredek, aztán jönnek olyan napok, amikor a rutin visz már előre. Néha meg olyan napok, amikor már elképzelni sem tudom, milyen lesz a valóságos életem, ha hazamegyek.

Hiszen most ez a valóság, hiszen most is a saját életemet élem, és a munka mellett annyi csodában van részünk, hogy ez kárpótol a mindennapi sérelmekért.

Amikor kétezer méteren ragyog a nap, vakít a hó és a kék ég, kezemben egy csésze forralt bor, és szundikálok egy napozóágyon, akkor nem számít, hogy előző nap hány fürdőszobát kellett fényesre suvickolni.

A csipkés hegygerinc, amit annak idején földrajzórán igazán elképzelni sem tudtunk, valóság, leírhatatlanul végtelen a tér, elképzelhetetlenül szabadnak és boldognak érzem magam, amikor a hóban hasalok.

Kiürül az agyam, nem számít semmi, csak hallgatom a csendet, szívom be a friss levegőt, és hagyom, hogy felmelegítsen a nap.

Kit érdekel ilyenkor a kocsihitel, kit érdekel ilyenkor, mennyibe kerül a bor, amit iszunk, kit érdekel, hogy agybajos a főnökünk?

Annyira kicsi elemei vagyunk a természetnek, annyira eltörpülnek a problémák, amikor a hegyekben vagyunk, hogy csak a csoda részét látjuk ilyenkor a világnak. Azt a csodát, amit azért láthatok, mert most épp szobalány vagyok Tirolban.

Mert Tirol igazi mese. Boszorkányokkal, Hamupipőkékkel, és néha felbukkan egy-egy fehér lovas hercegnek való is.

2012. március 10., szombat

Gut Aussehen

Azt, hogy melyik nap milyen pólóban kell dolgozni, a szezon elején leszabályozták, nagyjából mindenki megkapta a fehér-fekete-lila-narancssárga pólóit, de fehér nadrágot és fehér cipőt vagy papucsot nekünk kellett venni.

Már azt is megszoktuk, hogy ha gyűrött a pólónk vagy a nadrágunk akkor ab sofort le kell venni és ki kell vasalni, ha koszos a nadrág vagy a cipő, akkor hazaküldenek átöltözni.

A legrosszabb, ha a sok térdeléstől kiszakadt nadrágunk helyett nem tudunk újat venni, mert nincs szabadnapunk. Ez a szezon elején volt probléma, mert a tél közepén még Innsbruckban sem lehetett fehér színű nadrágot venni. Ilyenkor házilag próbáltuk megvarrogatni, ami ugye max. egy napig volt szép, aztán másnap reggel újra.

A sok mosástól lassan már minden gatya kezd szürkés színt kapni, de erre a pár hétre csak jók leszünk így is.

A papucsok, cipők sem bírtak ki egy szezont, abból is szinte mindenki a második, harmadik garnitúrát szaggatja, szó szerint. Amennyit megyünk egy nap-kb 10-12 km-és amennyit a zuhanytálcákban állunk, nem is csoda, ha lejön a talpuk, szétfoszlik a varrásuk.

Minden reggel frissen mosott hajjal és szép, közepesen erős sminkkel kell menni dolgozni, ezt talán írtam már, hogy a legelején meg kellett tanulnom úgy takarót huzatolni, hogy ne kenjem rá a szempillaspirálomat.

Ahhoz tehát, hogy egy egyszerű szobalányként elkezdhessünk dolgozni, be kellett ruházni fehér cipőkre, nadrágokra, zoknikra, bugyikra, elképesztő módon fogy a szempillaspirál és a szemfesték, és ahogy fogy az idő, egyre több hülyeséget is kérnek még tőlünk.

A legújabb hepp, hogy mindenkinek össze kell kötni a haját copfba. Nekem is. De épp hogy megnőtt akkorára, hogy ez kivitelezhető legyen, hiába rakom tele csatokkal, fél óra ágyazás után szétcsúszik. Azt mondták, akkor vágassam le. Most hajpánttal próbálkozok, eddig békén hagytak, de ha most wegen meine Haare hazaküldenek, már nem fogok kétségbe esni.

A másik agyszüleményük, hogy a lepedők a műkörmöktől szakadtak ki, és mindenkinek le kell reszeltetni a körmét, akinek az van. Most ne az 5 centis, hegyes tűzpiros körmökre gondoljatok, a lányoknak tök átlagos hosszúságú, diszkrét körmeik vannak, max. néhány motívum vagy kövecske van beleépítve. Se nem hivalkodó, se nem hegyes, a lepedők pedig azért szakadnak, mert lassan szétmállanak a sok mosástól.

De erre a hétre most ezt találták ki. Rövid köröm, copfos haj. Hogy a vendégek elégedettebbek legyenek velünk.


A kép az edesviz.hu oldalról van.

2012. március 1., csütörtök

Los, Gerlos!

A 12 napos hosszú műszak után már alig vártam azt a két szabadnapot, ami úgy elrepült, mintha nem is lett volna.
Ez persze így nem igaz, hiszen mindkét napon kirándultunk, volt shopping túra és igazi túra is.
Mivel a szezonra kihozott fehér papucsom hamarabb feladta a harcot, mint én, el kellett menni valami fehér cipőszerűséget venni, amiben dolgozni lehet. Így történt, hogy sikerült még egy tavaszi magassarkúra és néhány egyéb kiegészítőre is szert tenni. Hiszen már csak 7 hétig dolgozunk, aztán emberek leszünk egy darabig.
A kedvenc kávézónkban kiderült, hogy az elmúlt két hetet rajtam kívül többen is szabadnap nélkül húzzák/húzták le a környéken, ez a farsangi szezon nem tett jót velünk.
Ami viszont jót tett, az a gerlosi kirándulás. Végre egész nap a friss levegőn sétáltunk. Bár nem volt ragyogó kék az ég, sőt, néha a hó is szállingózott, ez a gyalogtúra bekekrül a TOP10-be. Főleg a Lackenalmi ebéd miatt.
Schönachtal meseszép, most a hatalmas hó miatt helyenként még félelmetes is volt, főleg, mert egyszer egy tompa robajlást is hallottunk a távolból. És mivel előző este az ismerősök jól bepánikoltattak a lehetséges lavinaveszély miatt, elképzeltük, ahogy Gerlos hó alá kerül, mi pedig a völgyben rekedünk. Még az volt a szerencse, hogy egy fogadó van a túraútvonalon, ahol akár hetekig is eléldegélnék. Nincs túl nagy választékuk, kifejezetten a helyi ízekre koncentrálnak, teljesen hagyományos házikonyhát vezetnek, de akkora adag császármorzsát adnak almamszósszal, hogy azt nem lehet megenni. És finom a pálinkájuk, amit jószívvel kínálnak még indulás előtt. Ezt persze már nem kell kifizetni.
Ancsa mutatta meg ezt a helyet, ő az előző szezonban Gerlosban dolgozott, és ide járt feltöltődni.
Hallgatni a csendet-ez most csak pillanatokra sikerült, mert folyamatosan csacsogtunk, és nevetgéltünk. De szívtuk magunkba a friss hegyi levegőt, ropogott alattunk a hó, és szédítő hegycsúcsok, és havas lejtők adtak erőt a következő héthez.
Na, meg a finom Speckknödlsuppe, Bratwurst, és császármorzsa.
Aki kíváncsi a Gerlosi Milchbarra, ahol joghurtkoktélt ittunk, az kattintson ide.